Alapvetően társas lények vagyunk: szeretjük, ha nem vagyunk egyedül és van körülöttünk valaki vagy valakik. Igen ám, de ha hosszú távon együtt élünk valakivel, sokszor átfut az agyunkon a gondolat, hogy talán mégsem vagyunk ANNYIRA társas lények, és néha ránk férne egy kis nyugalom. Egyedül, a lakásban. Vagy a civilizációtól távol, egy lakatlan szigeten. Mindenkinek vannak idegesítő tulajdonságai – meglepetés: nekünk is! – de van egy határ, ami után az ember komoly elgondolkodik az elköltözésen/új lakótárs keresésen/váláson. Mutatjuk is, hogy milyenek ezek a helyzetek 😀
A lakótársam szobája:
Ahogyan a férjem szeleteli a tortát…
Mikor megkéred a pasidat, hogy cserélje ki a WC-papírt.
A nejem és a gyerekek műve.
Minek vágódeszka, mikor van egy pultod, amit szanaszét karcolhatsz?!
Egy lakótárs, egy csomó fogkefe.
Természetesen le volt takarva alufóliával, így csak most derült ki, hogy üres.
“Ma egy kiló tésztát kellett kiszednem a lefolyóból..”
“5 napja, hogy a koszos serpenyőd ott hever a sütő tetején.”
Ahogyan a szobatársam megtöltötte a jégkockatálat.
Az a szörnyűség, amit az uram csinál a fóliával…
Haver…
Enyém vs. a szobatársamé.
A pasim fogpasztája.
A nejem úgy eszi a mogyoróvajat mint egy őrült.
“Csak vágok egy szeletet.”
Végül is, ez is egy módja a nedves törlőkendő kibontásának..
Annyira becsomózza, hogy szét kel vágni. Minden. Egyes. Alkalommal.
Szerintem ez egy elég nyomós ok a szakítás/válás beindítására.
Megkértem, hogy söpörjön össze. Fél siker.
Mindkettőt megkezdte, ugyanazon a napon, reggel és este.
Ezen a ponton már egyszerűbb lenne kidobni.
