Egy cukrászda tulajdonosa nem hajlandó tortát eladni egy kislánynak, akinek nincs elég pénze, majd később megtudja, hogy a haldokló édesanyja születésnapjára szánta.
Sal Garfieldnek rossz napja volt. Már hajnali 3 óra óta sütötte a tortákat és süteményeket, és most az alkalmazottja, akinek a délutáni műszakot kellett volna átvennie, éppen lebetegedett.
Sal művész volt. Senki nem tudott nála finomabb édességeket készíteni, de egyáltalán nem volt emberközpontú, az biztos. Aznap reggel már több ellenszenves vásárlóval is összekülönbözött, így mire Janie Metcalf belépett, ő már majdnem robbanni készült.
Janie hét éves volt, vékony és törékeny termetű, hosszú szőke hajjal és nagy barna szemekkel. Odament Sal pultjához és apró kezeit az üveglapra helyezve bámulta a csábító süteményeket és tortákat.
“Hé, kislány!” – mordult rá Sal. “Ne tedd rá a kezed az üvegre! Most tisztítottam ki!”
Janie ijedten visszahőkölt és kezeit a háta mögé rejtette. “Bocsánat!” – mondta. “Minden olyan finom! Anyukám azt mondja, magának van a világ legjobb vörös bársony tortája.”
Sal jólesően hallgatta a dicsérő szavakat. “Lehet, hogy igaza van” – felelte. “Díjat is nyertem azzal a tortával.”
“Szeretnék tortát venni” – folytatta Janie, és kitartotta a tenyerét. Csupán egy maroknyi aprópénz volt rajta, alig pár dollár.
“Honnan szerezted ezt, kislány?” – kérdezte Sal. “Kiürítetted a malacperselyedet?”
“Igen” – felelte Janie szemérmesen. “Szeretnék megvenni egy nagy vörös bársony tortát.”
“Egy vörös bársony tortát?” – kérdezett vissza Sal. “Remélem azért van több pénzed is annál a három-négy dollárnál, mert egy ekkora tortáért 70 dollárt kell fizetni!”
“Hetven dollár?” – hüledezett Janie. “De nekem nincs több pénzem… Vehetek csak egy szeletet?”
“Kislány” – fintorgott Sal, “még egy szeletre sincs elég aprópénzed!”
Janie szeme könnybe lábadt. “Kérem, uram” – suttogta. “Nem érti…”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: