Egy idős hölgy úgy döntött, hogy egy hajléktalan férfi lakhat nála, ám egy éjszaka megdöbbenve látta, hogy a férfi besurran a szobájába.
Jen egy magányos, hetvenes éveiben járó nő. Férje, James egy autóbalesetben hunyt el, ami pár éve egyetlen fiuk, Sam életét is követelte.
Férje és gyermeke elvesztését Jen nehezen dolgozta fel, mert senki sem tudta, hogyan vigasztalja. Az első pár napban, miután azonosítania kellett a holttestüket, túlságosan összetört volt ahhoz, hogy egyáltalán felkeljen az ágyból.
Az ország minden részéből érkeztek barátok és családtagok, hogy vigasztalják, és csatlakoztak hozzá James és Sam temetési szertartására. Aznap, amikor örök nyugalomra helyezték őket, Jen egész nap sírt, és a fájdalom egyszerűen nem akart elmúlni belőle.
Miután megpróbáltak ott lenni Jen mellett, a barátai, akik mérföldeket utaztak, hogy vele lehessenek, hazamentek. Bár mindent megtettek, de Jen vigasztalhatatlan volt, és azt akarta, hogy egyedül maradjon.
Hetekbe telt, mire Jen eléggé megnyugodott ahhoz, hogy elhagyja az otthonát. Amikor csak tehette, egyenesen a templomba ment. Egy nap szemnyitó beszélgetést folytatott a lelkészével, Joseph Freemannal.
“Örülök, hogy látlak a templomban, Jen” – mondta neki Joseph. Ők ketten azóta barátok voltak, hogy Jen és családja Austinba költözött.
“Örülök, hogy idejöhetek, lelkész úr. Még nem tudtam megköszönni Önnek és Maryann-nek, hogy állandóan figyelnek rám.”.
“Egyáltalán nem probléma, Jen. Biztos vagyok benne, hogy Maryann megsértődne, ha hallaná, hogy köszönetet mondasz nekünk valamiért, amit nekünk kell tennünk, anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe!” – válaszolta a férfi.
“Nagyon hiányoznak..” – mondja Jen hirtelen egy pillanatnyi csend után.
Joseph bólintott. “Tudom. De vannak dolgok, amiknek egyszerűen meg kell történniük. Istennek terve van velünk, még ha nem is értjük.”
“Próbáltam ezt elfogadni, de mindkettőjük egyidejű elvesztése megkérdőjelezte bennem a hitemet. Őszintén szólva, lelkész úr, azért vagyok itt, hogy megpróbáljam ezt helyrehozni.” ismerte el Jen. A következő néhány órát azzal töltötték, hogy beszélgettek egymással, és a templom lett Jen számára a kiút, hogy megpróbáljon megbirkózni a veszteségével.
Jen minden vasárnap részt vett a misén, az első padban ülve. Egy nap észrevett egy férfit a szokásos templomi gyülekezet között. Bár kedves szemei voltak, szinte betegnek tűnt. Azután a nap után Jen feljegyezte, hogy minden alkalommal, amikor elmegy, visz neki valami ennivalót.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: