Adam és Diana egy puccos New York-i steak étteremben ettek, és szépen megvacsoráztak együtt. Diana először aggódott a számla miatt, amíg Adam azt nem mondta neki, hogy ne tegye. “Részmunkaidős állást vállaltam a tanulás mellett, anya. Ezzel kedveskedem neked. Köszönöm, hogy ennyi éven át gondoskodtál rólam” – mondta, és megszorította a kezét.
Dianának könnybe lábadt a szeme. Annyira hálás volt, hogy Adam ilyen kedves úriemberré cseperedett. “Büszke vagyok rád, fiam – mondta. “Én is hoztam neked valamit. Nem valami nagy dolog, de remélem, tetszeni fog.”
Kivette az ajándékdobozt, és átnyújtotta Adamnek. “Tényleg nem kellett volna semmit sem venned nekem, anya” – mondta, miközben kinyitotta.
Amikor meglátta, hogy egy óra van benne, meglepődött. “Ez gyönyörű, anya. Köszönöm” – mondta széles mosollyal az arcán. “Minden nap ezt fogom viselni a munkahelyemen. Így mindig velem leszel.”
Aznap este anya és fia azzal töltötték az éjszakát, hogy beszélgettek egymással, fényképeztek, és egyszerűen csak élvezték New York nevezetességeit.
Néhány New Yorkban töltött nap után Dianának vissza kellett repülnie Kaliforniába. “Nemsokára hazalátogatsz, Adam?” – kérdezte, és hirtelen eszébe jutott, hogy ismét egyedül él.
“Megpróbálom, anya. Van néhány állásinterjúm, úgyhogy nem tudom biztosan, mikor jutok el. De megígérem, hogy felhívlak” – biztosította a férfi. Ezzel Diana elégedetten bólintott.
Sajnos ez az ígéret rövid életű volt. Adam korábban minden második nap felhívta az anyját, de ez lassan csökkent, mígnem a hívások egyszerűen elmaradtak.
Az egyik utolsó hívásuk alkalmával Diana a magányossága okozta depresszió jeleit mutatta. “Sokat fogytam, és nincs étvágyam” – osztotta meg vele.
“Enned kellene, anya. Menj ki, beszélgess a szomszédokkal, és sétálj a parkban” – mondta Adam, vállat vonva a jelekre amelyeket Diana megosztott vele.
Adam éveken át néha-néha megnézte az anyját, de annyira lefoglalta a Wall Street-i munka és a modell barátnőjével való kapcsolatának fenntartása, hogy ezek a hívások túl ritkák lettek.
Egy nap elhatározta, hogy saját céget alapít New Yorkban. Ehhez olyan kaliforniai dokumentumokra volt szüksége, amelyeket nem kérhetett meg az anyjától, hogy egyszerűen postázza el. Így az utolsó pillanatban hazarepült egy repülővel, és anélkül utazott a házukhoz, hogy szólt volna az anyjának. De amikor odaért, nem számított arra, amit látott.
A házuk le volt rombolva és tele volt pókhálókkal. A kerítések a földön hevertek, a füves pázsit pedig úgy nézett ki, mintha évek óta nem nyírták volna. Benézett, és néhány tönkrement bútortól eltekintve üresnek látta a házat.
Adam felhívta az édesanyját, de az nem vette fel, ezért elsétált a szomszédba, hogy megkérdezze, mi történt.
“Üdvözlöm, Mr. Green” – mondta, amint a régi szomszédjuk ajtót nyitott.
“Adam? Te vagy az?” – kérdezte. “Mit keresel itt?”
“Én vagyok az, Mr. Green. Hol van anya? Mi történt a házunkkal?” – mondta, bűntudatot és félelmet egyaránt érezve.
“Ó, hát, emlékszel arra a viharra, ami pár hónapja lecsapott Kaliforniára? A házaink súlyosan megrongálódtak. Anyukádnak nem volt elég pénze a javításra, és azt mondta, hogy nem akar téged terhelni, ezért beköltözött egy idősek otthonába” – magyarázta Mr. Green.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: